A botanikáról az oktatásban

Idézet Dr. Cserey Adolf főgimnáziumi tanár "Növényhatározó vagyis vezér a virágzó növények neveinek könnyű és biztos kikereséséhez kezdők számára" című, 1887-ben megjelent könyvéből:

"Ki mint tanító vagy tanuló a növénytan terén fáradozott, azon szomorú tapasztalatra jön, hogy a középtanodában a növénytan tanításának kevés az eredménye: - a tanulók legnagyobb része az úton-útfélen előforduló dudvát sem ismeri. Tanítunk sejttant, morfológiát, rendszertant, a botanika történelmét stb. efféléket, melyek mind nem képesek a tanuló figyelmét lekötni azért, mert tulajdonságokról beszélünk neki, midőn az egyéneket még nem ismeri. Ezúton a növénytant megkedveltetni alig lehetséges. Nem mondom ezzel azt, hogy a tanulók a tanárral tisztán csak botanizáljanak, de azt, hogy főleg botanizáljanak. Ez éleszti az észt a megfigyelés s éles határok vonása által, s próbára teszi az emlékezőtehetséget is. - A kevés rendes oskolai óra fordíttassék az ismeretek rendezésére. Nincs hely édes hazánkban, mely nem nyújtana elég anyagot! Csak az ily tanításnak lehet üdvös hatása s eredménye; - aki később tudományosan akar foglalkozni, be van vezetve, meg van az alapja, melyre később építhet."

1887-ben írta Cserey ezeket a gondolatokat. Nem változik az idő, hiszen ezek ma is mennyire érvényesek! Sajnos napjainkban is, nemcsak a "középtanodákban" tanítunk botanikát "alig-alig" szinten, hanem az általános iskolás alaptanterv-követelményekben sem találni komolyabb botanikai és rendszertani követelményeket. Ilyen módon, "be nem vezetve", nagyon nem is csodálkozhatunk azon, hogy - úgy gondoljuk, ennek következményeként - a biológus és biológia tanár szakemberek között is kevés lesz az "igazi", a botanikus szakmát tényleg odadással és hivatásként művelő botanikus: inkább nyűg mint öröm számunkra a "botanika"...
Ezen túl a nem botanikus, "hétköznapi" emberek számára is fontos lenne a növények - de az egész természet! - ismerete, hiszen közöttük élünk! A diákok számára a növényhatározás (határozókulcsok használata) begyakorolt logikája mennyire komoly, más téren is használható tudást, napjaink divatos kifejezésével: "kompetenciát" adhatna... Sajnos, ez egyre inkább elmaradni látszik, pedig változtathanánk ezen!

A rendszerezés és meghatározó kiadványok

A rendszerezés, rendszertani leírások, növénynevek és növényhatározók történetének ismertetése több helyen, avatottabb szakemberek által is megtörtént. Itt mi csak a legfontosabb történeti alapokat és a célunknak megfelelően kiválasztott személyeket ismertetjük, ezúton elnézést kérve – különösen a régi, "nagy magyar", meg nem említett botanikus elődeinktől, és a szeretve tisztelt, számunkra példakép, elhivatott és nagy tudású, de anyagunk alapvetés jellege miatt nem megemlített botanikus kortársainktól. (Próbáljuk ezt kompenzálni az egyes lapjaink - "flóraismertető", "vegetáció" - irodalomjegyzékében, ahol nagy számban igyekszünk felhozni növénytani tudományos munkák szerzőit.)

A rendszer felállításában Carl Linnének volt inicializáló szerepe, és bár ma már nem az ő általa készített, a porzók száma alapján végzett csoportosítás szerint építkezünk, ennek a korában történt jelentősége (természetes, morfológiai alapokon való módszer) miatt a rendszer összefoglaló tábláit bemutatjuk.
A táblákat Dr. Cserey Adolf fentebb említett könyvéből vettük:



A rendszert tükröző határozókönyvek ún. "határozókulcs"-os kereső (és közben ismertető) metódusai is egyre fejlettebbek lettek. A gyakorlatban jól használható, virág-, termés-, levél- és egyéb morfológiai jellegeket használó "kétkulcsos", dichotomikus választásos kulcsrendszert magyar nyelven először a fentebb említett Cserey-féle határozó alkalmazza következetesen. Ez a kétkulcsos (egyes, ezt megkívánó esetekben néha többkulcsos) módszer vált ezek után alapvetővé és a mai napig ez a növényhatározók kulcsmódszere. Néhány oldalt bemutatunk a Cserey-felé könyvből:



A Cserey-féle növényhatározó napjainkban természetesen már nem használható, az időközbeni tudományos eredmények már olyan mértékben túlmutatnak rajta. A több, megjelenése korában kiváló irodalmon kívül még kettőt említünk, amelyet napjainkban "még javasolt" illetve "javasolt" növényhatározásra használni. Az 1990-es évek végén és a 2000-ben a Simon Tibor által készített, több kiadásban és kétféle formátumban is megjelent "A magyarországi edényes flóra határozója, harasztok - virágos növények" című növényhatározó még mindig jól használható, de jónéhány esetben már a rendszere változott, erre érdemes odafigyelni. A legmodernebb, a hajtásos növényeinket rendszerező növényhatározó pedig a napjaink legnevesebb magyar botanikusaiból álló csapat által készített, két kötetes "Új magyar füvészkönyv" (kiadva: 2009-ben /I. kötet - határozókulcsok/ és 2011-ben /II. kötet - ábrák/).
[Megj.: A botanika/rendszerezés tudománya napjainkban a "forradalmát" éli, az új, genetikai módszerek megjelenése újabb és újabb eredményeket, ezzel a rendszer néhány (sőt jónéhány) helyen történő változását okozva. Ezeket a változásokat a nyomtatott növényhatározókban nem lehet követni, így a tudományos cikkek, folyóiratok, blogok rendszeres nyomonkövetése szükséges ehhez. A botanikát éppen tanulók számára azonban az alapvetésekhez elegendő a határozókönyv, a naprakészebb információkhoz pedig az interneten vagy a szakértő botanikusoktól lehet hozzájutni, amennyiben az szükségesnek mutatkozik.]

A tudományos (latin) kifejezések és nevezéktan kialakulása, legfontosabb jellemzői

Mindenekelőtt ismét Carl von Linné (Carolus Linnaeus, 1707-1778) svéd tudós és botanikus nevét kell megemlítenünk. Bár Linné munkásságát megelőzően is voltak törekvések erre, mégis ő volt az első, aki következetesen ugyanazokon az alapokon használta a nevezéktant, egységes logikai rendbe építette a rendszertani taxonokat, és ezt a munkásságát írásban közkinccsé is tette. Legfőbb munkája az 1735-ben kiadott Systema Naturae (a természet rendszere) című könyve.


Linné szobra Stockholmban
A kép forrása: https://pixnio.com

Megalkotta - és ennnek következetes használatát javasolta a többi tudós számára is - a latin nyelvű kettős nevezéktan-t, ahol a fajok első neve a nemzetségnév, második neve pedig a fajnév, pl.: Ranunculus acris = réti boglárka, ahol a "ranunculus" a boglárka nemzetségnév, a réti fajnév pedig az "acris". Munkássága során több tízezer növény- és állatfajnak adott latin kettős nevet, amely nevek nagy részét ma is ugyanúgy használjuk, ahogy Linné^*.

A latin kettős neveket "Linné óta" minden országban egyformán használjuk, ezzel szemben az egyes nemzetek saját nyelvükön sok esetben másképp és másképp nevezik el az egyes fajokat.
Például: a Quercus robur magyarul a kocsányos tölgy, ugyanez angolul: pedunculate oak, spanyolul: roble común, stb., ahol az egyes szavak nem is biztos, hogy latinul és az egyes nyelveken is ugyanazt jelentik. Mert a Quercus robur pontos latin jelentése: "erős" tölgy, ezzel szemben magyarul: "kocsányos" tölgy, angolul szintén "kocsányos" tölgy, de spanyolul a roble común jelentése a "közös" tölgy.
Vagy például a magyar tudományos néven kerti zsályának nevezett faj a tudomány latin nyelvén Salvia officinalis, ami pontos fordításban orvosi zsálya. De említhetjük még a már fentebb példnak hozott réti boglárkát is, ami pontosabb fordításban "fanyar, erős, élénk, hegyes ..." (az acer, acris, acre főnévként és melléknévként több dolgot is jelent) boglárka, mert ha latinul a "réti" fajnevet kapta volna, akkor Ranunculus pratensis lenne, mert a "pratensis" = "réti", tehát csak magyarul nevezzük "réti"-nek, a latin tudományos nevén nem. Itt is láthatjuk, hogy a nevek nem egymás pontos fordításai, nem feltétlenül kell keresnünk tehát a tudományos nevek pontos fordítását egy fajnévben, és nem feltétlenül kell keresnünk az egyes nemzeti nevek egymással való jelentés szerinti teljes azonosságát sem.

Ezeken túl megemlítendő még, hogy a nevek idővel változhatnak is, akár a tudományos latin, akár a nemzeti elnevezésekről van szó, például magyarul a kardvirág neve régebben "dákoska" volt, a ligetszépe nemzetség tudományos néven pedig régebben Onagra volt, ma pedig Oenothera.

^*: A mai latin tudományos nevek tartalmazzák még az auctorneve(ke)t is, amely a szerző (névadó) személy nevének a rövidítése. Például az állatrendszertanban "Linnaeus", a növényrendszertanban pedig a név után tett "L." rövidítés jelzi, hogy a fajnak ő adta a nevet. Az auctorneveket azonban a nem kifejezetten tudományos igényű irodalmakban gyakran el szokták hagyni.

Továbbiakat lásd még a » "fogalomtár"-ban...


A latin írás és kiejtés
____________________________

A természettudományos (és egyéb, pl.: orvosi-) latin szavaknak a magyar nyelvben alkalmazott főbb kiejtési és írási szabályai:

s = "sz", pl.: Salvia = "szalvia" vagy anthriscus = antriszkusz".
De a gyakorlatban megszokásból (a kiejtés megkönnyítése érdekében) nemritkán "z"-nek ejtjük: pl.: nemorosa: "nemoróza" vagy Rosa: "róza", caesium = "cézium", floccosus = "flokkózusz", uliginosus = "uliginózusz".

ns = "nz", pl: repens = "repenz",  pratensis = "pratenzisz",  arvensis = "arvenzisz".

c = "c" vagy c = "k", aszerint, hogy magas magánhangzó (e, i) előtt van-e vagy mély magánhangzó (a, o, u) és mássalhangzó előtt van-e, pl.: pubescens ="pubeszcenz" vagy lamiacea = "lamiácea", de cataria = "katária", caulus = "kaulusz" és Teucrium = "teukrium" vagy sclarea = "szklarea", Aconitum = "akonítum", acaulis = "akaulisz", camomilla = "kamomilla", hypericum = "hiperikum", floccosus = "flokkószusz".

ae = "é", pl.: Lamiaceae = "lamiáceé" vagy Compositae = "komposzíté", caesium = "cészium".

ch = "h" vagy "k", leginkább a megszokás és a kiejtés megkönnyítése alapján, pl.: Glechoma = "glehoma" vagy Stachys = "sztahisz", chritmifolia = "kritmifólia", Anchusa = "anhúza", Sonchus = "szonhusz", Chondrilla = "Kondrilla".

th = "t", azaz a "h"-t nem ejtjük ki, pl.: anthriscus = "antriszkusz", Anthericum = "anterikum", antheridium = "anterídium".

rh = "r", azaz a "h"-t nem ejtjük, pl.: rhoeadifolia = "röadifólia".

ph = "f", pl.: Phytolacca = "fitolakka", phalangis = "falangisz".

ngu = "ngv", pl.: sanguineus = "szangvíneusz", lingua = "lingva"; de vannak kivételek (például ha az ngu mássalhangzó előtt áll): angulus = "angulusz".

qu = "kv", pl.: aquatica = "akvatika", quadriradiata = "kvadriradiáta".

y = "i", pl.: sphondylium = "szfondílium" vagy Myosotis = "mioszotisz"; és "y-os mássalhangzók" esetén is "i", pl.: aegys = "égisz", nyvelt = "nívelt", Lycopodium = "likopódium".

x = "ksz", pl.: Xanthium = "kszantium".

i = "i", de néha "j", pl.: iniectio = "injekció".
[Megj.: A "klasszikus" latinban nincs "j"-betű, hanem az "i"-t ejtenénk egyes helyeken "j"-nek, de ahol az "i"-t "j"-nek ejtenénk, ott gyakorta tényleg "j"-t írunk (pl.: jacea, Ajuga, Leucojum, Satureja, Jurinea...) - ezzel megkönnyítve a szó kiejtését és kiejtési értelmezését.]

ti = "ti" (főként mássalhangzó előtt), pl.: domesticus = "domesztikusz", myrtillus = "mirtillusz", staticifolium = "sztaticifolium", de nemritkán (főként magánhangzó előtt) ti = "ci", pl.: robertianum = "roberciánum"; Opuntia = "opuncia", aurantium = "aurancium".

tio = "cio", pl.: sectio = "szekció", ratio = "ráció".

ou = "u", pl.: Simaroubaceae = "szimarubáceé".

oe = "ö", pl.: Koeleria = "köléria", Oenothera = "önotéra", Hypocoeris = "hipokőrisz", rhoeadifolia = "röadifólia".

eu = "eu", pl.: Euprorbia = "euforbia", Koelreuteria = "kölreutéria"; de néha (a kiejtés megkönnyítésére) eu = "ev", pl.: Euonymus = "evonímusz".

ii = általában a szóvégén van ilyen és általában kiejtjük mindkét "i"-betűt, pl.: kochii = "kohii", tuzsonii = "tuzsonii", lachenalii = "lahenálii", nuttallii = "nuttallii", de szóközben is lehet, ekkor is ált. kiejtendő, pl.: xanthiifolia = "kszantiifolia".


Hangsúly: A tudományos latin szavak írásában nem használunk ékezetes vagy egyéb jelölt betűket, de általában hangsúlyt teszünk (mintegy ékezetesen ejtjük) a szótagszámtól függően az utolsó, utolsó előtti vagy hátulról a harmadik szótag magánhangzójára. [Megj.: a tudományos latin írásban és beszédben a "klasszikus" latinhoz képest jelentős mértékben egyszerűsítünk és célszerűsítünk, pl.: általában ritkán alkalmazzuk a magánhagzók időmértékes ejtését, nem írunk "különleges" betűket, mint pl.: æ, œ, å, ë, ý stb. Ezen túl az országok között is van különbség, pl.: a "magyarosan" alkalmazott kiejtési szabályoktól az egyes nemzetek (pl.: orosz, bolgár, nyugati országok...) egyes esetekben kissé vagy jelentősebben eltérnek.]

Legfontosabb helyesírási szabályok a fajnevekkel kapcsolatban:

- A latin fajnevek nemzetségnevét a kettős latin névben nagy kezdőbetűvel, a fajnevet (vagy egyéb faj alatti nevet) kis kezdőbetűvel írjuk, pl.: Centaurea phrygia subsp. pseudophrygia. A faj feletti rendszertani kategóriákat nagy kezdőbetűvel írjuk, pl: Caryophyllaceae.
- Folyamatos szövegben a latin fajneveket vagy egyéb faj alatti nevet (a nemzetség- és fajnevet külön-külön is) dőlt betűvel írjuk, pl.: "...a festő rekettye tudományos neve Genista tinctoria, és a pillangósvirágúak csoportjába tartozik. Ez a Genista−faj nálunk is többfelé gyakori".
Nem kell a latin neveket dőlt betűvel írni, ha önmagukban állnak (nem szövegkörnyezetben vannak), például egy táblázatos felsorolás egyes táblázat-rublikáiban csak a latin nevek vannak önmagukban.

__________________________
Ajánlott irodalom:
1.: Dr. Szabó I.: Bevezetés a botanikai latin szavak és kifejezések használatába. Pannon Egyetem Georgikon Kar Növénytudományi és Biotechnológiai Tanszék, Keszthely, 2010.
2.: Latin ábécé, helyesírás, kiejtés, hangsúly - részletesen. https://webnyelv.hu/latin-abece-helyesiras-kiejtes-hangsuly-reszletesen/
3.: Simon T.: A magyarországi edényes flóra határozója - harasztok-virágos növények. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2000.
4.: Király G. (szerk.): Új magyar füvészkönyv. Magyarország hajtásos növényei. Határozókulcsok. Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóság, Jósvafő, 2009.
5.: Király G. - Virók V. - Molnár V. A. (szerk.): Új magyar füvészkönyv. Magyarország hajtásos növényei. Ábrák. Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóság, Jósvafő, 2011.