| Betűméret: | » kisebb | » nagyobb |
A hajtás
A Hajtás a növény föld feletti része, és néhány föld alatti - előfordul, hogy nem mélyen lévő - hajtásfajta is van. Ebben az anyagban a növény meghatározása és leírása szempontjából legfontosabb, főként a föld feletti hajtáshoz kapcsolódó fogalmakat mutatjuk be.
A hajtás általánosan és egyszerűsítve három fontosabb részből áll: a hajtáscsúcs (a), a szártag (b/"szt") és a szárcsomó (b/"szcs"). A szárcsomókból ered(het)nek a rügyek, a levelek, a virágok, és innen erednek - amennyiben az adott faj esetében vannak ilyenek - az oldalhajtások (c):
[Megj.: Fás szár esetén a fenti szakkifejezések közül egyesek módosulnak, például az "ágcsomó", "oldalág" kifejezésekre.]
[Megj.: Használatos még a "vezérhajtás" ("főhajtás") kifejezés is, amennyiben a többi között egy vagy néhány erőteljesebb - gyakran középső - hajtás jellemző a növényre.]
Nem gyakori, de előfordul, hogy a növény valamelyik hajtásrésze, vagy a gyökérzete hiányzik. Például a békalencse (a) csak szártagokat fejleszt, levele és gyökere nincs, bár az úszó szártag (1) levélnek tűnhet, az alámerült szártag (2) gyökér kinézetű.
A kaktuszok (b) levelei hiányzanak, tövisekké módosultak:
Általános, hogy a növény ugyanazon hajtása leveles és virágos is egyben. A levelek és virágok lehetnek egymással "kevertek", (a) de nemritkán elkülönül egymástól az ugyanazon hajtás kétféle hajtásrésze (b).
Előfordul azonban - nemzetségtől/fajtól függően -, hogy egyik fajta hajtás csak leveleket és rügyeket hoz (c), a másik fajta pedig csak virágokat és esetleg felleveleket (d):
A hajtás - itt mint leveles szár értendő - színe is fontos jellemző. Bár nyilván legalább valamelyest eltér a szár és a levelek-fellevelek, rügyek színe, de az általános benyomás, a leginkább előtűnő-domináló szín alapján szokás - ha van értelme - egyben is fogalmazni, pl.: a "növény" zöld, vagy a "növény" szürkészöld, stb. Viszont ha pontosak akarunk lenni, meg kell neveznünk mely hajtásrész színéről van szó.
Fásszárúak esetében az ágak ("vesszők") színe például határozó-/leíró jelleg lehet (a).
A lágyszárúak leggyakoribb "növényszíne" természetesen a zöld, de a "növény" lehet szürkészöld, szürkés, ezüstös, sárgászöld, zöldesbarna stb. is (b). A nem fotoszintetizáló, ezért zöld színanyag nélküli (etiolált*) hajtású növények leggyakrabban fehéres, sárgás, hússzínű vagy rózsás színűek (c):
Néhány "növényszín": zöld, szürkés-ezüstös, sárgászöld.
[*: Az "etiolált" fogalmat tudományos meghatározásként elsődlegesen a fény hiányában felnyurgult és egyben a fényhiány miatt zöld színanyaghiányos hajtásokra alkalmazzuk, azonban használhatjuk a faji jellegként zöld színanyagtól mentes (heterotróf) növényekre is. Jó tehát, ha a szövegkörnyezetből kiderül, hogy a fogalmat éppen mire használjuk.]
[Megj.: Lásd még a levelek színe anyagrészt is a » levélmorfológia lapon.]
- Egyes esetekben fontos a hajtás (főként a szár és a levél) tapintásérzete a faj szintű meghatározáshoz/leíráshoz. A hajtások tapintása leggyakrabban sima (a) - például ha a hajtás szőrzet nélüli, de lehet puha vagy selymes (b) vagy érdes (c), ha szőrök adják a tapintásérzetet. Többek között a hajtás vagy annak egy-egy jellemző része lehet ragadós, ha például ragadós váladék (d/1) vagy horgas szőrök (d/2) adják a tapintásérzetet.
Példa:
A fehér tippan egyik határozójellege a bugaágak "érdes" tapintása. Az érdességet akkor érezzük, ha az ujjainkkal a bugaágat kissé megszorítva végighúzzuk rajta. Az érdességet okozó kis fogacskák néhánya nyillal jelölve.
- Egyes - nem ritka - esetekben jellemző a növény szaga is, amit adhat a növény érintés nélkül is vagy adhatja megdörzsölve. Érezhetjük az illatot messziről de néha csak közelről. Például a zamatos turbolya (legalább megdörzsölve) ánizsillatú (a), a kányazsombor (inkább csak megdörzsölve) hagymaszagú (b), a Rubianka-libatop kellemetlenül büdös (c), a hengeres vasvirág (közelről vagy megdörzsölve) kamillaillatú (d), egyes nyárfák illata balzsamos (e), a menták (legalább megdörzsölve) mentolillatúak (f), a citromfű (legalább megdörzsölve) citromillatú (g), stb.
Egyes növények sajátos, rájuk jellemző illatot adnak, például a nehézszagú gólyaorr (h) "nehéz" szaga néha már messziről érezhető az erdőben. Továbbá jellemző például a poloskaszagú kosbor "poloskaszaga" is, ilyen még a kakukkfű nemzetség vagy a szurokfű sajátos, egyedi illata, stb.:
Nem kóstolunk, vagy csak kivételesen ritka esetekben kóstolunk vegetatív növényi hajtásrészt azonosítás céljából. Ilyen lehet például a borsos varjuhájat (a) vagy a borsfű pereszlényt (b) azonosító csípős ("borsos") íz, esetleg a medvehagyma (c) hagymaíze. Ilyen például még egyes sóskafajok (d) savanyú íze és a kontyvirágnak (e) ha alaposan megrágjuk, az ajak és a száj bőrét kissé felsértő, ezért fájdalmasan "égető" hatása:
Lágyszárú növények előfordulási helyein a fajra jellemző módon jelen lehet a növény "szálanként" vagy "néhányadmagával" (a), lehet jelen kis csoportokban (b).
Használjuk még (nemcsak fűfélékre, hanem előfordul, hogy virágos növényekre is) a "gyepesít" fogalmat. Ha az egyedek/kiscsoportok között nagyobb a távolság, akkor a növény nem gyepesít vagy ritkásan gyepesít (c/1). Sűrűn gyepesít a növényfaj, ha a területen szinte "egymást érik" az egyedek (c/2). Előfordul, hogy a faj alaposan lefedi a területet, de inkább a sok hajtása miatt és nem a sűrűn található gyökerek miatt, ilyenkor használhatjuk a csomókban gyepesít fogalmat (c/3).
Ha nagyon sok növényegyed található egy területen, akkor általában a tömeges megjelenés fogalmat használjuk (d):
Piros árvacsalán, gyalogbodza és hosszúlevelű árvalányhaj tömeges megjelenése
A megjelenés egyed (esetleg állomány-) szinten lehet még típusos, vagy atípusos. Típusos, ha az egyed (vagy az egész állomány) mutatja a faj jellegzetességeit, pl.: növekedési magasság, terebélyesség, levelek nagysága, virágzás jellemzői, stb. Atípusos, ha például valamely kedvezőtlen környezeti feltétel vagy emberi beavatkozás (pl.: lekaszálás utáni újranövés), stb. miatt kissé vagy jelentősebben "másképp néz ki" (a, b).
Nem gyakori, de néhány nemzetség/faj szezonpolimorfizmus-t mutat (c/1), azaz az egyes vegetációs periódusokban (tavasz-nyár-ősz) vagy eltérő élőhelytípusokban fejlődő egyedei vagy ekkor fejlődő hajtásrészei valamelyest eltérő morfológiájúak mint a korábbiak/későbbiek illetve a máshol találhatók. Az eltérő habitusú növények rendszertani besorolása ebben az esetben "ökotípus-változat" = proles.
Ökotípus: Más-más jellegű élőhelyen, ha van valamilyen jellemző (pl.: nedvességkedvelés mértéke, virágzás ideje, stb.) eltérés, némely fajok esetében ökotípusok figyelhetők meg (d, e).
Néhány kép megjelenéstípusokról:
"a": sokvirágú napraforgó típusos megjelenése egy bolygatatlan magaskórós élőhelyen - a növény magas; és atípusos megjelenés szántóföldön - a növény alacsony.
"b": a korcs here bolygatatlan élőhelyen típusosan jelenik meg - a növény nyúlánk és a virágzati tengelyek feltörekvően elágazó szárakon nőnek; kaszált gyepben pedig atípusosan fejlődik - alacsony és a virágzati tengelyek szinte a "földből nőnek ki".
Szakállas csormolya prolesei: balra a nyári és réti elterjedésű hajtások, ezek alig ágaznak el; jobbra az őszi és dombvidéki/erdőszéli hajtások, ezek erőteljesen ágasak, az ágak nyúlánkak.
A nád alapvetően vízi faj (bal oldali képek), de van szárazságtűrő ökotípusa - ez utóbbi futóhomokon (Bugac), nyíllal jelölve
A fehér nyár alapvetően vízparti (nedvességkedvelő), de van szárazságtűrő ökotípusa. A bal oldali képen a faj vízparton az ún. "tiszaparti puhafaliget"-ben (Jánd környéke), a jobb oldali képen szárazabb élőhelyen (futóhomokon /Bugac/), itt nyíllal jelölve.
Polimorf faj
Polimorf, azaz többféle megjelenésű a faj, ha az egyes, egymástól általában távolabb eső populációk között genetikai eltérésekből adódó, általában kisebb morfológiai különbségek vannak. Ilyenek lehetnek például egyes virágrészek vagy termésrészek közötti méretbeli vagy formabeli eltérések, vagy a gyökerek növekedéstípusából (pl.: inkább oldalirányba vagy inkább lefelé növekedés) adódó és egyéb más különbségek:
A "gyomjellegű kenderek" - a kivadult termesztett kender (a) és a vadkender (b) - a kontinensen előforduló, illetve más kontinenseken található egyes populációiknak apróbb eltérései miatt polimorf fajok/alfajok (a taxonómiát lásd pontosabban: flóralapok - kender, egyéb adatok a "flóra/ismertertő" irodalomjegyzékében található irodalomban).
Citotípusok, geo-citotípusok - sejttani sajátságok és elterjedést befolyásoló sejttani sajátságok
A morfológiai (pl.: prolesek) vagy megjelenési (pl.: ökotípusok, mennyire terjedőképes) sajátságok mögött nyilvánvalóan genetikai háttér van.
Általában a genetikai vizsgálatok - ha történik ilyen - igazolják, hogy az eltérő populációk/állományok/egyedek sejttanilag sem egyformák, például más ploidiaszintűek, ezért más a viselkedésük, morfológiájuk. Ebben a esetben érdemes a címbeli fogalmakat is használni - természetesen laboratóriumi vizsgálatokkal alátámasztva.
A pásztortáska (a) eltérő ploidiaszintű genotípusai más-más virágzási idejűek, pl: koratavasszal és nyáron virágzó növények estében kimutatták, hogy ezek más genetikai állományúak. A magas aranyvessző (b) esetében is kimutatták, hogy eltérő (diploid, tetraploid, hexaploid) egyedek/állományok más-más földrajzi szélességben terjedtek el - mivel ezek más geo-citotípusok. Ezen túl az eltérő citotípusok kissé eltérő, más növekedési és szaporodási stratégiával (levél- és hajtásméret, tarackolóképesség) "hódítják" meg az általuk elfoglalandó területet.
Lásd még a "flóra/ismertertő" irodalomjegyzékében a "kromoszómaszám hatása az invázióra" - tartalmú irodalmat.
A növény kifejlődése az adott előfordulási helyén - lágyszárúak
Egyéves és kétéves növények esetében egyértelmű, hogy ha lezajlott az életciklusa, a fajának a következő egyedét már nem pontosan ugyanazon a helyen találjuk meg a következő év(ek)ben mint a magokat elszóró egyedet.
Évelő növények - különösen hagymás, gumós, tarackos fajok - esetében is van példa arra, hogy egy előző évben valamely helyen nyíló növénynek ugyanott nem találjuk a felszíni hajtásait, illetve nem hoz virágot/termést vagy csak nagyon apró leveles szárakat hoz. A következő évben viszont újra teljesen kifejlődik.
Terepi tapasztalat, hogy vannak olyan évelő fajok, amelyek képesek a föld alatti részeikben nyugalmi- vagy minimális föld feletti hajtásokat hozva vegetáló állapotban átvészelni a kedvezőtlen időszakot, majd a következő, kedvező vegetációs periódusban újra hozzák a típusos hajtásaikat. Például saját tapasztalataink alapján:
A pávafarkú salamonpecsétet (a) a Mátra Kékes-gerincén irodalmi adatok alapján keresve, az élőhely-területén az egyik évben egyáltalán nem találtunk észrevehető példányokat. Valamely rá következő évben ugyanaz a bejárási útvonal szinte "terítve" volt fejlett hajtású egyedekkel.
A hölgy estike (b) Saskő-közeli élőhelyén egyik évben sok típusosan fejlett, virágzó példányt találtunk. A rákövetkező meleg és száraz évben pontosan ugyanott, nem tudtunk észrevenni fejlett föld feletti hajtásokat, a növény a kedvezőtlen időszakban "pihent".
A növény hajtásai és a körülmények
Elsősorban az időjárás (hideg, meleg, csapadék vagy csapadékhiány) némely fajok megjelenését erősen befolyásolni tudja. Például az egynyári seprence nyári hajtása nyúlánk és a sugárszirom fehér (a - balra). Az őszi hajtás rövid szártagú és a sugárszirom kékeslila (a - jobbra). Mindemellett a két hajtásforma eltér még a hajtás szőrözöttségében is: az őszi hajtások szőrösebbek.
Ugyanaz a gyermekláncfű állomány meleg időben 20-30 cm hosszú tőkocsányokat fejleszt, hideg időben pedig 5-10 cm rövideket (b - balra).
A vetővirágról régóta közismert, hogy ha nem kapja meg a számára szükséges nyárvégi-őszeleji csapadékmennyiséget, azévben nem hoz a felszínre virágot (b - jobbra).
- Fásszárú az az évelő* növény, amelynek a hajtásai kívülre kérget fejlesztenek. A fásodott szárú növény föld feletti részei a törzs, ágak, gallyak és leveles/virágos hajtások.
- Lágyszárú az a növény, amelynek a hajtásai nem fejlesztenek kérget. Az ilyen növény lehet évelő vagy egyéves* vagy kétéves*.
[*: Az évelő növény több évig - akár több évtizedig vagy évszázadig - él. Nem ritka, hogy az első vagy első néhány évében még nem hoz ivaros hajtásokat, előbb el kell érnie az ivarérettséget .
Az egyéves növény az élete első vegetációs periódusában termést hoz, nem telel át hanem elpusztul és a következő vegetációs periódust a magból való kihajtással az utódnövénye kezdi.
A kétéves növény két (igen ritkán három) évig él, első évben csak vegetatív hajtásokat hoz és föld alatti- vagy feletti szervben - pl.: karógyökér, gumó - telel át, majd a második (igen ritkán a harmadik) évben hoz virágot és termést. A termésérés után rendszerint elpusztul és a magjából fejlődik ki a következő évek új egyede.]
Fa a fásszárú növény, ha - rendszerint egy és vastag - törzse van (a), és a növény általában közepes vagy magas növekedésű. A fa "fásodott" hajtásai évről-évre megmaradók.
Cserje (köznyelven: "bokor"), ha egy tőből több és vékonyabb fás hajtás törekszik felfelé (b) és a növény általában alacsony-középmagas növekedésű. A cserje fásodott hajtásai is megmaradók.
Félcserje a növény (c), ha csak a legalsó, talajközeli, fásodott hajtásrészei megmaradók (c/"fsz"). A magasabban lévők nem maradók, mert - amellett, hogy például rendre elfagynak -, az elszáradásuk faji jelleg is, azaz fagyás vagy egyéb károsodás nélkül is csupán rövid alsó ("tavaszi") fás hajtásrészek maradnak a következő évre. Ezek értelmében a félcserjék fentebbi ("nyári") hajtása (c/"lh") tehát tulajdonképpen "lágy szár". A félcserje rendszerint alacsony termetű.
[A képen egy kakukkfű-faj látható.]
Kúszó félcserje (d) is előfordul, ennél a rövid, áttelelő, elfásodott hajtásrészek mellett elfásodó és maradó indák is növekednek, amelyekből a következő évi leveles-virágos hajtások hajtanak ki. (A fás részek nyillal jelölve.):
[A képen egy télizöld (meténg)-faj látható.]
A fás szár általában felálló, de egyes fajok esetében kúszó és/vagy felkapaszkodó. Utóbbi fajok támaszték (pl.: más növények) nélkül nem tudnak magasra törni. Nevezzük ezeket "liánszerű" növényeknek is, például a vadszőlő-fajok, iszalag-fajok, komló-fajok, borostyán.
Fiatalabb és idős felkapaszkodó fás szárú ("liánszerű") növények, balról jobbra: vadszőlő, iszalag, borostyán.
A kéreg
A fás szár legkülső borítása a kéreg. A fiatal hajtások kérge még általában vékony, fajtól függően fotoszintetizálhat is még (lehet még zöld színű), de később megvastagodik, a sejtjei elhalnak, védik az ág, gally, törzs belsőbb részeit. A kéreg gyakorta hámlik vagy "repedezik":
Fiatal tölgygally és idős kéreg.
A kéreg változása: a nyárfán a fenti fiatalabb kéreg még sima és világos, lent a törzs kérge sötétebb, vastagabb és repedezett (a). Fajtól is függ a kéreg milyensége - a nyírfa törzskérge vastag, a bükkfa törzskérge vékony (b).
A kéreg fontosabb jellemzői
- A kéreg színe (barnás, sötétszürke, világosszürke stb.), repedezettsége (annak típusa is) vagy simasága és a rajta lévő esetleges egyedi sajátosságok (a példaképeken nyil jelöli) fontos fajra jellemző bélyegek:
- A kéreg - főként a fiatal - néhány esetben visel paraszemölcsöket (a) vagy paraléceket (b). Ez faji azonosító jelleg is:
A hajtás/szár átmetszete
- A szár "átmetszete" (keresztmetszete) fontos nemzetségi-/faji jellemző lehet, például lehet kör keresztmetszetű (a), négyszögletes (b) ovális vagy sokszögletű. Lehet például még bordázott (c), egy vagy több oldalán élelt (d), egy vagy több oldalán szárnyas (e).
A keresztmetszet értékeléséhez nem feltétlenül kell a szárat valóban átmetszeni, hanem általában ránézéssel vagy tapintással is megállapíthatjuk:
- Ha valóban átmetsszük a szárat, akkor a belső szöveti szerkezete alapján tipizálunk. Legfontosabb típusok: a dudvaszár (a) - a legtöbb kétszikű lágyszárú ilyen, a szalmaszár (b) - például ilyen a pázsitfüvek nagy része és palkaszár (c) - például ilyen szára van a palkáknak, kákáknak:
A dudvaszár belül általában tömött (nem üreges). A szalmaszár üreges, általában nem nagyon távoli szárcsomókkal. A palkaszár hosszú szártagú, üreges és "sima" mert a szárcsomók igen távoliak - "A kákán is csomót keres."
Lágyszárú szárak (négy más kétszikű faj) - "a": belül üreges szár, "b": tömött szár:
A hajtás/szár szőrözöttsége
- A hajtás vagy egyes részeinek szőrözöttsége is fontos jellemző. E tekintetben a hajtás - többek között - lehet csupasz (szőrtelen) (a), egyszerű szőrös (b), fullánkszőrös (c), mirigyszőrös (mirigyes) (d), finom, apró szőröktől selymes vagy molyhos (e), sűrű és hosszabb szőröktől gyapjas (f).
A szőrözöttség nem mindig egyértelműen csak az egyik csoportba tartozhat, lehetnek átmenetek, például ha a növény "molyhos-gyapjas" (g):
További képek (mikrofotók) szőrökről - nagy csalán fullánkszőrei (a), muskátli hosszú mirigyszőrei egyes szőrsejtek csúcsán a sejt által kiválasztott folyadékcseppel (b):
[Megj.: Lásd még a "levél szőrözöttsége" részt a » levélmorfológia-lapon!]
Kapaszkodó hajtás
Jónéhány faj hajtása kapaszkodó mert ha támasztékkal érintkezik, akkor rácsavarodik:
Hajtáskacs (szárkacs, ágkacs)
A kacs kapaszkodó szerv, módosult hajtásrész. Általában a hajtáscsomón fejlődik levél "helyett" vagy virág "helyett". Fajtól függően lehet csavarodó, amely a támasztékra rácsavarodik (felső képek), és fejleszthet tapadókorongokat, amelyek a támasztékra rátapadnak abba mitegy "belenőve", és így rögzítik a hajtást (alsó képek):
További kép - vadszőlő hajtáskacsai:
Tüske, tövis
Védekező hajtásrészek. A tüske (a) a bőrszövet által fejlesztett nyúlvány, ezért az eredése nem mélyen van, könnyen letörik. A tövis (b, c, d) módosult szerv - pl.: módosult levél, szár - a mélyebb szöveti rétegekből nő ki, nem törik ki könnyen. Fás szár esetében a külső borítása gyakran a kéreghez hasonló, ezért nem feltűnő (b, c), de lehet eltérő kültakarója is (d):
Tövisek még - sóskaborbolya levélmódosulás eredetű tövise (e) és szerbtövis pálhamódosulás eredetű tövisei (f):
Megj.: a szerbtövis hosszú, egyenes tövisein kívül a termésének felszínén lévő horgas tüskék is láthatók a képen.
Inda, tarack
A növény általában inda és tarack nélküli. Például nem tarackoló, nem indás növények (a gyökérzet és a hajtástő találkozása környékéről nem indulnak ki oldalirányban újabb hajtások):
Indás és tarackos növényeknél vannak oldalirányban kiinduló speciális hajtásmódosulások.
Az inda és a tarack a vegetatív szaporodást vagy az élőhely elfoglalását segíti, néhány fajnál vannak jelen. Az inda föld feletti, a tarack típusosan föld alatti szerv, de utóbbi nemritkán csak minimális mélységben fejlődik, - előfordul, ha a talaj folyamatosan lekopik róla, hogy tulajdonképpen kevéssel a föld felett növekszik. A tarack áttelelő, a következő évben belőle indulnak fejlődésnek az adott faj felszíni hajtásai. Hajtáseredetére utal, hogy lehetnek/vannak rajta pikkelylevelek (allevelek) is.
Mind az inda, mind a tarack a szárcsomóiknál általában legyökerezők és egy idő után saját hajtásokat hoznak.
[Megj.: Az indából és tarackból kifejlődött növényi részek - később általában leválnak az "anyanövény"-ről, és önálló új egyede(ke)t hoznak létre. Amíg az új növényegyedek az anyanövénnyel az indán vagy tarackon keresztül kapcsolatot tartanak, gyakorlati kérdés például egy egyedszámláláskor, hogy tulajdonképpen hány egyed található a vizsgált területen.]
Inda (a) és tarack ("b" és alsó kép) fotókon:
A talajerzió miatt felszínre került tarack (csillagpázsit). Jól látható, hogy a tarack hosszan kúszó, a hajtáscsomók sűrűn helyezkednek el, megfigyelhetők a nem fotoszintetizáló fehéres, hegyesedő-háromszög forma pikkelylevelek.
A tarack (a felső képen nyilak jelzik) oldalra növekedve segíti a növény terjedését. A kanadai aranyvessző - az alsó képen középen lévő - előbb megtelepedett példányai az oldalt kinövő hajtásokat (nyilak jelzik) a tarackokkal képezték:
[Megj.: a képeken látható tarackok pikkelyleveleket (alleveleket) nem fejlesztenek, a hajtáseredetükre a szöveti szerkezetük utal, illetve helyenként hajtáscsomók is vannak.]
Sásliliom föld alatti taracjka (a). Megfigyelhető a hajtáseredet - láthatóak szárcsomók és pikkelylevelek is:
[A képen még gyökerek (b) és gyökérkoloncok (c) is láthatók - e két utóbbiról részletesebben a "gyökérmorfológia" lapon lehet olvasni.]
Gyökerező szár
A gyökerező szár (c) leggyakrabban a közvetlenül talajon kúszó, néha a talaj, avar el-el is fedheti. A szárcsomókon kisebb távolságokra gyökereket és új, felfelé törekvő hajtásrészeket fejleszt:
Tarackoló hajtás
"Tarackoló" a hajtás, ha se nem inda, se nem tarack, hanem valódi föld feletti hajtás, és mint ilyen, általában felemelkedő is. Azonban típusosan ha lehajlik és talajt ér (vagy akár már ezt megelőzően), inda- vagy tarackként a hajtáscsomóknál gyökereket és új hajtásokat fejleszt. Egy-egy ilyen fajnak nem feltétlenül minden hajtása "tarackoló", de általában találunk egy-két ilyet a növényegyeden:
Külön rügymorfológiai fejezetet nem kívánunk készíteni, itt annyit jelzünk, hogy a (általában a hajtáscsúcson, levélalap mellett és néha annak védelmében megjelenő) rügy is lehet egyes - ritkább - esetekben a növényhatározás vagy leírás tárgya. Például a kőrisek rügypikkelyeinek színe határozóbélyeg:
Balról jobbra: magas kőris (fekete rügy), virágos kőris (szürke rügy), magyar kőris (barna rügy)
Módosult hajtások, rendesen föld alattiak, ritkábban lehet föld feletti szárgumó is (pl.: karalábé). Tartaléktápanyagokat tartalmaznak és áttelelő szervek, részt vehetnek a vegetatív szaporodásban is.
- A hagymát kívülről száraz allevelek burkolják és védik, belül az allevelek húsosak. Lefelé gyökereket, fölfelé föld feletti hajtásokat fejleszt. Néhány - ritkább - esetben fontos határozó-/leíró jelleg a buroklevelek milyensége, a hagyma alakja és nagysága, a fiókhagymák megléte és mennyisége:
Kiásott hagymás növény (kerti gyöngyike) virágzó hagymái (vh) és fiókhagymái (fh). A virágzó hagymák nagyobbak és fejlettek: a virágos szár mellett sok levelet hoznak; a fiókhagymák kicsik, fejletlenek, egy-két levelet hoznak csupán. A vegetációs periódus végére a fiókhagymák is kifejlődhetnek, a következő évben virágzó hagyma lehet belőlük.
Kiásott hagymás növény (ernyős madártej) virágzó hagymái - a nagyobbak, és fiókhagymái - a kisebbek. A fiókhagymák vékony, szálas-fonálszerű leveleket is fejlesztenek. A fiókhagymák általában könnyen elválnak (leperegnek) a nagy hagyma mellől.
- A gumó a hagymánál egyszerűbb felépítésű. Az alakja változatos (pl.: gömbös, rögösen alaktalan, hosszúkás). Tartaléktápanyagokat tartalmaz és áttelelő szerv. Lefelé gyökereket, felfelé föld feletti hajtásokat fejleszt.
Burgonya hajtáseredetű, föld alatti szárgumója ("gu": szárgumó, "ha": hajtás, "gy": gyökérzet):
A gumó gyökéreredetű is lehet: kínai alkörmös talajfelszín-lepusztulás miatt földből kissé kiemelkedő gumója (thm = a "tavalyi" hajtás tövének maradványa, úhk = "új" hajtáskezdemények, fúh = fiatal, új, már fejlődő tavaszi hajtások):
[Megfigyelhető a hajtáskezdemények körkörös-szerű elhelyezkedése, ami a lentebbi képen látható következő évi, körkörös-szerű hajtásnövekedési típust eredményez(het)i].]
Az alkörmös gumójából "boszorkánykör"-szerűen is törhetnek elő a hajtások:
[Megj.: Néhány közelebbi hajtás kertrendezés miatt le van vágva, de a csonkja még látható.]
- A gyöktörzs (rizóma) a talajfelszín alatt gyakran mélyebben lévő, általában vízszintesen kúszó, néha elágazó hajtásmódosulat. Lehet vékony (pl.: gyöngyvirág), vagy vastag (pl.: nadálytő), és lehet üreges is (pl.: odvas keltike). Tápanyagraktározó és áttelelő szerv, növekedve kiterjeszti a növény által elfoglalt területet. Gyökereket és felfelé föld feletti hajtásokat fejleszt:
Gyöngyvirág kiásott vékony, elágazó gyöktörzse (gyt) és az általa fejleszett gyökerek és fiatal tavaszi hajtások (h)
További képek:
A vízszintesen futó gyöktörzsből lefelé kiágazó gyökérágak (gyöngyvirág)
Nőszirom vastag gyöktörzsei - az egyik elágazó - a talajfelszín közelében (a) és alkörmös földből kiemelt gumója (b). Nyilak = az új tavaszi hajtások:
[Megj.: A nőszirom gyöktörzsek fölül a talaj kissé lepusztult, a gyöktörzs - bár nincs mélyen - rendesen általában nem látszik ki a föld alól.]
Vegetatív szaporító szerv, a növényen több helyen fejlődhet. Anatómiai szerkezete nem/nem minden esetben egyezik meg a valódi hagymával.
Például egyes hagyma-fajok virágzatában (a) is fejlődnek sarjhagymák, amelyek lehullva új egyedeket fejlesztenek. Előfordul, hogy a sarjhagyma már az anyanövényen elkezd kihajtani (b):
Érdes hagyma sarjhagymái és bajuszos hagyma kihajtó sarjhagymái
"Sarjhagyma"-nak nevezzük még az egyes fajok levélhónaljaiban fejlődő szaporító képleteket is (c), illetve egyes pázsitfű-fajok virágzatában is találunk fejlődő új kis növénykéket (ezeket is nevezik sarjhagymáknak), ahol azok el is kezdenek kihajtani (d). Ezek a képeletek is, lehullva új növényegyedeket fejlesztenek:
Hagymás fogasír és gumós perje
[Megj.: A sarjhagymákat fejlesztő növényeknek ezt a vegetatív szaporodási módját nevezik elevenszülésnek is = "elevenszülő növények" fogalom - különösen, ha a sarjak már az anyanövényen elkezdenek kihajtani].
Egyes harasztok módosult hajtásrészekben - fajtól függően - külön hajtások csúcsán lévő (a), vagy a szárleveles hajtás csúcsán lévő (b) spóratermő levél-füzérekben (sporofillumfüzér) termelik a spóráikat:
A fotókon: "a" és "b"/első kép: zsurlók, "b"/második kép: korpafű.
Ajánlott irodalom:
- Király G. (szerk.) (2009): Új magyar füvészkönyv. Magyarország hajtásos növényei. Határozókulcsok. Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóság, Jósvafő.
- Simon T: A magyarországi edényes flóra határozója - harasztok-virágos növények. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2000.
- Simon T - Seregélyes T: Növényismeret - a hazai növényvilág kis határozója. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1998
