A Hajtás a növény föld feletti része, és néhány föld alatti - előfordul, hogy nem mélyen lévő - hajtásfajta is van. Ebben az anyagban a növény meghatározása és leírása szempontjából legfontosabb, főként a föld feletti hajtáshoz kapcsolódó fogalmakat mutatjuk be.
A hajtás szerkezete
A hajtás általánosan és egyszerűsítve három fontosabb részből áll: a hajtáscsúcs (a), a szártag (b/"szt") és a szárcsomó (b/"szcs"). A szárcsomókból ered(het)nek a rügyek, a levelek, a virágok, és innen erednek - amennyiben az adott faj esetében vannak ilyenek - az oldalhajtások (c):
[Megj.: Fás szár esetén a fenti szakkifejezések közül egyesek módosulnak, például az "ágcsomó", "oldalág" kifejezésekre.]
[Megj.: Használatos még a "vezérhajtás" ("főhajtás") kifejezés is, amennyiben a többi között egy vagy néhány erőteljesebb - gyakran középső - hajtás jellemző a növényre.]
Hiányos növény
Nem gyakori, de előfordul, hogy a növény valamelyik hajtásrésze, vagy a gyökérzete hiányzik. Például a békalencse (a) csak szártagokat fejleszt, levele és gyökere nincs, bár az úszó szártag (1) levélnek tűnhet, az alámerült szártag (2) gyökér kinézetű.
A kaktuszok (b) levelei hiányzanak, tövisekké módosultak:
A vegetatív (leveles) és generatív (virágos-terméses) hajtás, hajtásrész
Általános, hogy a növény ugyanazon hajtása leveles és virágos is egyben. A levelek és virágok lehetnek egymással "kevertek", (a) de nemritkán elkülönül egymástól az ugyanazon hajtás kétféle hajtásrésze (b).
Előfordul azonban - nemzetségtől/fajtól függően -, hogy egyik fajta hajtás csak leveleket és rügyeket hoz (c), a másik fajta pedig csak virágokat és esetleg felleveleket (d):
A növény színe
A hajtás - itt mint leveles szár értendő - színe is fontos jellemző. Bár nyilván legalább valamelyest eltér a szár és a levelek-fellevelek, rügyek színe, de az általános benyomás, a leginkább előtűnő-domináló szín alapján szokás - ha van értelme - egyben is fogalmazni, pl.: a "növény" zöld, vagy a "növény" szürkészöld, stb. Viszont ha pontosak akarunk lenni, meg kell neveznünk mely hajtásrész színéről van szó.
Fásszárúak esetében az ágak ("vesszők") színe például határozó-/leíró jelleg lehet (a).
A lágyszárúak leggyakoribb "növényszíne" természetesen a zöld, de a "növény" lehet szürkészöld, szürkés, ezüstös, sárgászöld, zöldesbarna stb. is (b). A nem fotoszintetizáló, ezért zöld színanyag nélküli (etiolált*) hajtású növények leggyakrabban fehéres, sárgás, hússzínű vagy rózsás színűek (c):
Néhány "növényszín": zöld, szürkés-ezüstös, sárgászöld.
[*: Az "etiolált" fogalmat tudományos meghatározásként elsődlegesen a fény hiányában felnyurgult és egyben a fényhiány miatt zöld színanyaghiányos hajtásokra alkalmazzuk, azonban használhatjuk a faji jellegként zöld színanyagtól mentes (heterotróf) növényekre is. Jó tehát, ha a szövegkörnyezetből kiderül, hogy a fogalmat éppen mire használjuk.]
[Megj.: Lásd még a levelek színe anyagrészt is a » levélmorfológia lapon.]
A hajtás tapintása
- Egyes esetekben fontos a hajtás (főként a szár és a levél) tapintásérzete a faj szintű meghatározáshoz/leíráshoz. A hajtások tapintása leggyakrabban sima (a) - például ha a hajtás szőrzet nélüli, de lehet puha vagy selymes (b) vagy érdes (c), ha szőrök adják a tapintásérzetet. Többek között a hajtás vagy annak egy-egy jellemző része lehet ragadós, ha például ragadós váladék (d/1) vagy horgas szőrök (d/2) adják a tapintásérzetet.
Példa:
A fehér tippan egyik határozójellege a bugaágak "érdes" tapintása. Az érdességet akkor érezzük, ha az ujjainkkal a bugaágat kissé megszorítva végighúzzuk rajta. Az érdességet okozó kis fogacskák néhánya nyillal jelölve.
A növény szaga - kifejezetten a vegetatív hajtást (nem pedig a virágot) figyelembe véve
- Egyes - nem ritka - esetekben jellemző a növény szaga is, amit adhat a növény érintés nélkül is vagy adhatja megdörzsölve. Érezhetjük az illatot messziről de néha csak közelről. Például a zamatos turbolya (legalább megdörzsölve) ánizsillatú (a), a kányazsombor (inkább csak megdörzsölve) hagymaszagú (b), a Rubianka-libatop kellemetlenül büdös (c), a hengeres vasvirág (közelről vagy megdörzsölve) kamillaillatú (d), egyes nyárfák illata balzsamos (e), a menták (legalább megdörzsölve) mentolillatúak (f), a citromfű (legalább megdörzsölve) citromillatú (g), stb.
Egyes növények sajátos, rájuk jellemző illatot adnak, például a nehézszagú gólyaorr (h) "nehéz" szaga néha már messziről érezhető az erdőben. Továbbá jellemző például a poloskaszagú kosbor "poloskaszaga" is, ilyen még a kakukkfű nemzetség vagy a szurokfű sajátos, egyedi illata, stb.:
A növény íze
Nem kóstolunk, vagy csak kivételesen ritka esetekben kóstolunk vegetatív növényi hajtásrészt azonosítás céljából.
Ilyen lehet például a borsos varjuhájat (a) vagy a borsfű pereszlényt (b) azonosító csípős ("borsos") íz, esetleg a medvehagyma (c) hagymaíze. Ilyen például még egyes sóskafajok (d) savanyú íze és a kontyvirágnak (e) ha alaposan megrágjuk, az ajak és a száj bőrét kissé felsértő, ezért fájdalmasan "égető" hatása:
Előfordulás, megjelenés
Lágyszárú növények előfordulási helyein a fajra jellemző módon jelen lehet a növény "szálanként" vagy "néhányadmagával" (a), lehet jelen kis csoportokban (b).
Használjuk még (nemcsak fűfélékre, hanem előfordul, hogy virágos növényekre is) a "gyepesít" fogalmat. Ha az egyedek/kiscsoportok között nagyobb a távolság, akkor a növény nem gyepesít vagy ritkásan gyepesít (c/1). Sűrűn gyepesít a növényfaj, ha a területen szinte "egymást érik" az egyedek (c/2). Előfordul, hogy a faj alaposan lefedi a területet, de inkább a sok hajtása miatt és nem a sűrűn található gyökerek miatt, ilyenkor használhatjuk a csomókban gyepesít fogalmat (c/3).
Ha nagyon sok növényegyed található egy területen, akkor általában a tömeges megjelenés fogalmat használjuk (d):
Piros árvacsalán, gyalogbodza és hosszúlevelű árvalányhaj tömeges megjelenése
A megjelenés egyed (esetleg állomány-) szinten lehet még típusos, vagy atípusos. Típusos, ha az egyed (vagy az egész állomány) mutatja a faj jellegzetességeit, pl.: növekedési magasság, terebélyesség, levelek nagysága, virágzás jellemzői, stb. Atípusos, ha például valamely kedvezőtlen környezeti feltétel vagy emberi beavatkozás (pl.: lekaszálás utáni újranövés), stb. miatt kissé vagy jelentősebben "másképp néz ki" (a, b).
Nem gyakori, de néhány nemzetség/faj szezonpolimorfizmus-t mutat (c/1), azaz az egyes vegetációs periódusokban (tavasz-nyár-ősz) vagy eltérő élőhelytípusokban fejlődő egyedei vagy ekkor fejlődő hajtásrészei valamelyest eltérő morfológiájúak mint a korábbiak/későbbiek illetve a máshol találhatók. Az eltérő habitusú növények rendszertani besorolása ebben az esetben "ökotípus-változat" = proles.
Ökotípus: Más-más jellegű élőhelyen, ha van valamilyen jellemző (pl.: nedvességkedvelés mértéke, virágzás ideje, stb.) eltérés, némely fajok esetében ökotípusok figyelhetők meg (d, e).
Néhány kép megjelenéstípusokról:
"a": sokvirágú napraforgó típusos megjelenése egy bolygatatlan magaskórós élőhelyen - a növény magas; és atípusos megjelenés szántóföldön - a növény alacsony.
"b": a korcs here bolygatatlan élőhelyen típusosan jelenik meg - a növény nyúlánk és a virágzati tengelyek feltörekvően elágazó szárakon nőnek; kaszált gyepben pedig atípusosan fejlődik - alacsony és a virágzati tengelyek szinte a "földből nőnek ki".
Szakállas csormolya prolesei: balra a nyári és réti elterjedésű hajtások, ezek alig ágaznak el; jobbra az őszi és dombvidéki/erdőszéli hajtások, ezek erőteljesen ágasak, az ágak nyúlánkak.
A nád alapvetően vízi faj (bal oldali képek), de van szárazságtűrő ökotípusa - ez utóbbi futóhomokon (Bugac), nyíllal jelölve
A fehér nyár alapvetően vízparti (nedvességkedvelő), de van szárazságtűrő ökotípusa. A bal oldali képen a faj vízparton az ún. "tiszaparti puhafaliget"-ben (Jánd környéke), a jobb oldali képen szárazabb élőhelyen (futóhomokon /Bugac/), itt nyíllal jelölve.
Polimorf faj
Polimorf, azaz többféle megjelenésű a faj, ha az egyes, egymástól általában távolabb eső populációk között genetikai eltérésekből adódó, általában kisebb morfológiai különbségek vannak. Ilyenek lehetnek például egyes virágrészek vagy termésrészek közötti méretbeli vagy formabeli eltérések, vagy a gyökerek növekedéstípusából (pl.: inkább oldalirányba vagy inkább lefelé növekedés) adódó és egyéb más különbségek:
A "gyomjellegű kenderek" - a kivadult termesztett kender (a) és a vadkender (b) - a kontinensen előforduló, illetve más kontinenseken található egyes populációiknak apróbb eltérései miatt polimorf fajok/alfajok (a taxonómiát lásd pontosabban: flóralapok - kender, egyéb adatok a "flóra/ismertertő" irodalomjegyzékében található irodalomban).
Citotípusok, geo-citotípusok - sejttani sajátságok és elterjedést befolyásoló sejttani sajátságok
A morfológiai (pl.: prolesek) vagy megjelenési (pl.: ökotípusok, mennyire terjedőképes) sajátságok mögött nyilvánvalóan genetikai háttér van.
Általában a genetikai vizsgálatok - ha történik ilyen - igazolják, hogy az eltérő populációk/állományok/egyedek sejttanilag sem egyformák, például más ploidiaszintűek, ezért más a viselkedésük, morfológiájuk. Ebben a esetben érdemes a címbeli fogalmakat is használni - természetesen laboratóriumi vizsgálatokkal alátámasztva.
A pásztortáska (a) eltérő ploidiaszintű genotípusai más-más virágzási idejűek, pl: koratavasszal és nyáron virágzó növények estében kimutatták, hogy ezek más genetikai állományúak. A magas aranyvessző (b) esetében is kimutatták, hogy eltérő (diploid, tetraploid, hexaploid) egyedek/állományok más-más földrajzi szélességben terjedtek el - mivel ezek más geo-citotípusok. Ezen túl az eltérő citotípusok kissé eltérő, más növekedési és szaporodási stratégiával (levél- és hajtásméret, tarackolóképesség) "hódítják" meg az általuk elfoglalandó területet.
Lásd még a "flóra/ismertertő" irodalomjegyzékében a "kromoszómaszám hatása az invázióra" - tartalmú irodalmat.
A növény kifejlődése az adott előfordulási helyén - lágyszárúak
Egyéves és kétéves növények esetében egyértelmű, hogy ha lezajlott az életciklusa, a fajának a következő egyedét már nem pontosan ugyanazon a helyen találjuk meg a következő év(ek)ben mint a magokat elszóró egyedet.
Évelő növények - különösen hagymás, gumós, tarackos fajok - esetében is van példa arra, hogy egy előző évben valamely helyen nyíló növénynek ugyanott nem találjuk a felszíni hajtásait, illetve nem hoz virágot/termést vagy csak nagyon apró leveles szárakat hoz. A következő évben viszont újra teljesen kifejlődik.
Terepi tapasztalat, hogy vannak olyan évelő fajok, amelyek képesek a föld alatti részeikben nyugalmi- vagy minimális föld feletti hajtásokat hozva vegetáló állapotban átvészelni a kedvezőtlen időszakot, majd a következő, kedvező vegetációs periódusban újra hozzák a típusos hajtásaikat. Például saját tapasztalataink alapján:
A pávafarkú salamonpecsétet (a) a Mátra Kékes-gerincén irodalmi adatok alapján keresve, az élőhely-területén az egyik évben egyáltalán nem találtunk észrevehető példányokat. Valamely rá következő évben ugyanaz a bejárási útvonal szinte "terítve" volt fejlett hajtású egyedekkel.
A hölgy estike (b) Saskő-közeli élőhelyén egyik évben sok típusosan fejlett, virágzó példányt találtunk. A rákövetkező meleg és száraz évben pontosan ugyanott, nem tudtunk észrevenni fejlett föld feletti hajtásokat, a növény a kedvezőtlen időszakban "pihent".
A növény hajtásai és a körülmények
Elsősorban az időjárás (hideg, meleg, csapadék vagy csapadékhiány) némely fajok megjelenését erősen befolyásolni tudja.
Például az egynyári seprence nyári hajtása nyúlánk és a sugárszirom fehér (a - balra). Az őszi hajtás rövid szártagú és a sugárszirom kékeslila (a - jobbra). Mindemellett a két hajtásforma eltér még a hajtás szőrözöttségében is: az őszi hajtások szőrösebbek.
Ugyanaz a gyermekláncfű állomány meleg időben 20-30 cm hosszú tőkocsányokat fejleszt, hideg időben pedig 5-10 cm rövideket (b - balra).
A vetővirágról régóta közismert, hogy ha nem kapja meg a számára szükséges nyárvégi-őszeleji csapadékmennyiséget, azévben nem hoz a felszínre virágot (b - jobbra).
A fás szár és a lágy szár
- Fásszárú az az évelő* növény, amelynek a hajtásai kívülre kérget fejlesztenek. A fásodott szárú növény föld feletti részei a törzs, ágak, gallyak és leveles/virágos hajtások.
- Lágyszárú az a növény, amelynek a hajtásai nem fejlesztenek kérget. Az ilyen növény lehet évelő vagy egyéves* vagy kétéves*.
[*: Az évelő növény több évig - akár több évtizedig vagy évszázadig - él. Nem ritka, hogy az első vagy első néhány évében még nem hoz ivaros hajtásokat, előbb el kell érnie az ivarérettséget .
Az egyéves növény az élete első vegetációs periódusában termést hoz, nem telel át hanem elpusztul és a következő vegetációs periódust a magból való kihajtással az utódnövénye kezdi.
A kétéves növény két (igen ritkán három) évig él, első évben csak vegetatív hajtásokat hoz és föld alatti- vagy feletti szervben - pl.: karógyökér, gumó - telel át, majd a második (igen ritkán a harmadik) évben hoz virágot és termést. A termésérés után rendszerint elpusztul és a magjából fejlődik ki a következő évek új egyede.]
Fásszárúak
Fa a fásszárú növény, ha - rendszerint egy és vastag - törzse van (a), és a növény általában közepes vagy magas növekedésű. A fa "fásodott" hajtásai évről-évre megmaradók.
Cserje (köznyelven: "bokor"), ha egy tőből több és vékonyabb fás hajtás törekszik felfelé (b) és a növény általában alacsony-középmagas növekedésű. A cserje fásodott hajtásai is megmaradók.
Félcserje a növény (c), ha csak a legalsó, talajközeli, fásodott hajtásrészei megmaradók (c/"fsz"). A magasabban lévők nem maradók, mert - amellett, hogy például rendre elfagynak -, az elszáradásuk faji jelleg is, azaz fagyás vagy egyéb károsodás nélkül is csupán rövid alsó ("tavaszi") fás hajtásrészek maradnak a következő évre. Ezek értelmében a félcserjék fentebbi ("nyári") hajtása (c/"lh") tehát tulajdonképpen "lágy szár". A félcserje rendszerint alacsony termetű.
[A képen egy kakukkfű-faj látható.]
Kúszó félcserje (d) is előfordul, ennél a rövid, áttelelő, elfásodott hajtásrészek mellett elfásodó és maradó indák is növekednek, amelyekből a következő évi leveles-virágos hajtások hajtanak ki. (A fás részek nyillal jelölve.):
[A képen egy télizöld (meténg)-faj látható.]
A fás szár általában felálló, de egyes fajok esetében kúszó és/vagy felkapaszkodó. Utóbbi fajok támaszték (pl.: más növények) nélkül nem tudnak magasra törni. Nevezzük ezeket "liánszerű" növényeknek is, például a vadszőlő-fajok, iszalag-fajok, komló-fajok, borostyán.
Fiatalabb és idős felkapaszkodó fás szárú ("liánszerű") növények, balról jobbra: vadszőlő, iszalag, borostyán.
A kéreg
A fás szár legkülső borítása a kéreg. A fiatal hajtások kérge még általában vékony, fajtól függően fotoszintetizálhat is még (lehet még zöld színű), de később megvastagodik, a sejtjei elhalnak, védik az ág, gally, törzs belsőbb részeit. A kéreg gyakorta hámlik vagy "repedezik":
Fiatal tölgygally és idős kéreg.
A kéreg változása: a nyárfán a fenti fiatalabb kéreg még sima és világos, lent a törzs kérge sötétebb, vastagabb és repedezett (a).
Fajtól is függ a kéreg milyensége - a nyírfa törzskérge vastag, a bükkfa törzskérge vékony (b).
A kéreg fontosabb jellemzői
- A kéreg színe (barnás, sötétszürke, világosszürke stb.), repedezettsége (annak típusa is) vagy simasága és a rajta lévő esetleges egyedi sajátosságok (a példaképeken nyil jelöli) fontos fajra jellemző bélyegek:
- A kéreg - főként a fiatal - néhány esetben visel paraszemölcsöket (a) vagy paraléceket (b). Ez faji azonosító jelleg is:
Lágyszárúak
A hajtás/szár átmetszete
- A szár "átmetszete" (keresztmetszete) fontos nemzetségi-/faji jellemző lehet, például lehet kör keresztmetszetű (a), négyszögletes (b) ovális vagy sokszögletű. Lehet például még bordázott (c), egy vagy több oldalán élelt (d), egy vagy több oldalán szárnyas (e).
A keresztmetszet értékeléséhez nem feltétlenül kell a szárat valóban átmetszeni, hanem általában ránézéssel vagy tapintással is megállapíthatjuk:
- Ha valóban átmetsszük a szárat, akkor a belső szöveti szerkezete alapján tipizálunk. Legfontosabb típusok: a dudvaszár (a) - a legtöbb kétszikű lágyszárú ilyen, a szalmaszár (b) - például ilyen a pázsitfüvek nagy része és palkaszár (c) - például ilyen szára van a palkáknak, kákáknak:
A dudvaszár belül általában tömött (nem üreges). A szalmaszár üreges, általában nem nagyon távoli szárcsomókkal. A palkaszár hosszú szártagú, üreges és "sima" mert a szárcsomók igen távoliak - "A kákán is csomót keres.":
A hajtás/szár szőrözöttsége
- A hajtás vagy egyes részeinek szőrözöttsége is fontos jellemző. E tekintetben a hajtás - többek között - lehet csupasz (szőrtelen) (a), egyszerű szőrös (b), fullánkszőrös (c), mirigyszőrös (mirigyes) (d), finom, apró szőröktől selymes vagy molyhos (e), sűrű és hosszabb szőröktől gyapjas (f).
A szőrözöttség nem mindig egyértelműen csak az egyik csoportba tartozhat, lehetnek átmenetek, például ha a növény "molyhos-gyapjas" (g):
További képek (mikrofotók) szőrökről - nagy csalán fullánkszőrei (a), muskátli hosszú mirigyszőrei egyes szőrsejtek csúcsán a sejt által kiválasztott folyadékcseppel (b):
[Megj.: Lásd még a "levél szőrözöttsége" részt a » levélmorfológia-lapon!]
Kapaszkodó hajtás
Jónéhány faj hajtása kapaszkodó mert ha támasztékkal érintkezik, akkor rácsavarodik:
Hajtáskacs (szárkacs, ágkacs)
A kacs kapaszkodó szerv, módosult hajtásrész. Általában a hajtáscsomón fejlődik levél "helyett" vagy virág "helyett". Fajtól függően lehet csavarodó, amely a támasztékra rácsavarodik (felső képek), és fejleszthet tapadókorongokat, amelyek a támasztékra rátapadnak abba mitegy "belenőve", és így rögzítik a hajtást (alsó képek):
Tüske, tövis
Védekező hajtásrészek. A tüske (a) a bőrszövet által fejlesztett nyúlvány, ezért az eredése nem mélyen van, könnyen letörik. A tövis (b, c, d) módosult szerv - pl.: módosult levél, szár - a mélyebb szöveti rétegekből nő ki, nem törik ki könnyen. Fás szár esetében a külső borítása gyakran a kéreghez hasonló, ezért nem feltűnő (b, c), de lehet eltérő kültakarója is (d):
Tövisek még - sóskaborbolya levélmódosulás eredetű tövise (e) és szerbtövis pálhamódosulás eredetű tövisei (f):
Megj.: a szerbtövis hosszú, egyenes tövisein kívül a termésének felszínén lévő horgas tüskék is láthatók a képen.
Inda, tarack
A növény általában inda és tarack nélküli. Például nem tarackoló, nem indás növények (a gyökérzet és a hajtástő találkozása környékéről nem indulnak ki oldalirányban újabb hajtások):
Indás és tarackos növényeknél vannak oldalirányban kiinduló speciális hajtásmódosulások.
Az inda és a tarack a vegetatív szaporodást vagy az élőhely elfoglalását segíti, néhány fajnál vannak jelen. Az inda föld feletti, a tarack típusosan föld alatti szerv, de utóbbi nemritkán csak minimális mélységben fejlődik, - előfordul, ha a talaj folyamatosan lekopik róla, hogy tulajdonképpen kevéssel a föld felett növekszik. A tarack áttelelő, a következő évben belőle indulnak fejlődésnek az adott faj felszíni hajtásai. Hajtáseredetére utal, hogy lehetnek/vannak rajta pikkelylevelek is.
Mind az inda, mind a tarack a szárcsomóiknál általában legyökerezők és egy idő után saját hajtásokat hoznak.
[Megj.: Az indából és tarackból kifejlődött növényi részek - később általában leválnak az "anyanövény"-ről, és önálló új egyede(ke)t hoznak létre. Amíg az új növényegyedek az anyanövénnyel az indán vagy tarackon keresztül kapcsolatot tartanak, gyakorlati kérdés például egy egyedszámláláskor, hogy tulajdonképpen hány egyed található a vizsgált területen.]
Inda (a) és tarack ("b" és alsó kép) fotókon:
A talajerzió miatt felszínre került tarack (csillagpázsit). Jól látható, hogy a tarack hosszan kúszó, a hajtáscsomók sűrűn helyezkednek el, megfigyelhetők a nem fotoszintetizáló fehéres, hegyesedő-háromszög forma pikkelylevelek.
Gyökerező szár
A gyökerező szár (c) leggyakrabban a közvetlenül talajon kúszó, néha a talaj, avar el-el is fedheti. A szárcsomókon kisebb távolságokra gyökereket és új, felfelé törekvő hajtásrészeket fejleszt:
Tarackoló hajtás
"Tarackoló" a hajtás, ha se nem inda, se nem tarack, hanem valódi föld feletti hajtás, és mint ilyen, általában felemelkedő is. Azonban típusosan ha lehajlik és talajt ér (vagy akár már ezt megelőzően), inda- vagy tarackként a hajtáscsomóknál gyökereket és új hajtásokat fejleszt. Egy-egy ilyen fajnak nem feltétlenül minden hajtása "tarackoló", de általában találunk egy-két ilyet a növényegyeden:
Rügyek
Külön rügymorfológiai fejezetet nem kívánunk készíteni, itt annyit jelzünk, hogy a (általában a hajtáscsúcson, levélalap mellett és néha annak védelmében megjelenő) rügy is lehet egyes - ritkább - esetekben a növényhatározás vagy leírás tárgya. Például a kőrisek rügypikkelyeinek színe határozóbélyeg:
Balról jobbra: magas kőris (fekete rügy), virágos kőris (szürke rügy), magyar kőris (barna rügy)
Hagyma, fiókhagyma, gumó, gyöktörzs
Módosult hajtások, rendesen föld alattiak, ritkábban lehet föld feletti szárgumó is. Tartaléktápanyagokat tartalmaznak és áttelelő szervek, részt vehetnek a vegetatív szaporodásban is.
- A Hagymát kívülről száraz allevelek burkolják és védik, belül az allevelek húsosak. Lefelé gyökereket, fölfelé föld feletti hajtásokat fejleszt. Néhány - ritkább - esetben fontos határozó-/leíró jelleg a buroklevelek milyensége, a hagyma alakja és nagysága, a fiókhagymák megléte és mennyisége:
Kiásott hagymás növény (kerti gyöngyike) virágzó hagymái (vh) és fiókhagymái (fh). A virágzó hagymák nagyobbak és fejlettek: a virágos szár mellett sok levelet hoznak; a fiókhagymák kicsik, fejletlenek, egy-két levelet hoznak csupán. A vegetációs periódus végére a fiókhagymák is kifejlődhetnek, a következő évben virágzó hagyma lehet belőlük.
Kiásott hagymás növény (ernyős madártej) virágzó hagymái - a nagyobbak, és fiókhagymái - a kisebbek. A fiókhagymák vékony, szálas-fonálszerű leveleket is fejlesztenek. A fiókhagymák általában könnyen elválnak (leperegnek) a nagy hagyma mellől.
- A gumó a hagymánál egyszerűbb felépítésű. Az alakja változatos (pl.: gömbös, rögösen alaktalan, hosszúkás, stb.). Tartaléktápanyagokat tartalmaz és áttelelő szerv. Lefelé gyökereket, felfelé föld feletti hajtásokat fejleszt.
Alkörmös talajfelszín-lepusztulás miatt földből kissé kiemelkedő gumója (thm = a "tavalyi" hajtás tövének maradványa, úhk = "új" hajtáskezdemények, fúh = fiatal, új, már fejlődő tavaszi hajtások):
- A gyöktörzs a talajfelszín alatt gyakran mélyebben lévő, általában vízszintesen kúszó, néha elágazó hajtásmódosulat. Lehet vékony (pl.: gyöngyvirág), vagy vastag (pl.: nadálytő), és lehet üreges is. Tápanyagraktározó és áttelelő szerv, növekedve kiterjeszti a növény által elfoglalt területet. Gyökereket és felfelé föld feletti hajtásokat fejleszt:
Gyöngyvirág kiásott vékony, elágazó gyöktörzse (gyt) és az általa fejleszett gyökerek és fiatal tavaszi hajtások (h)
További képek:
Nőszirom vastag gyöktörzsei - az egyik elágazó - a talajfelszín közelében (a) és alkörmös földből kiemelt gumója (b). Nyilak = az új tavaszi hajtások:
[Megj.: A nőszirom gyöktörzsek fölül a talaj kissé lepusztult, a gyöktörzs - bár nincs mélyen - rendesen általában nem látszik ki a föld alól.]
Sarjhagyma
Vegetatív szaporító szerv, a növényen több helyen fejlődhet. Anatómiai szerkezete nem/nem minden esetben egyezik meg a valódi hagymával.
Például egyes hagyma-fajok virágzatában (a) is fejlődnek sarjhagymák, amelyek lehullva új egyedeket fejlesztenek. Előfordul, hogy a sarjhagyma már az anyanövényen elkezd kihajtani (b):
Érdes hagyma sarjhagymái és bajuszos hagyma kihajtó sarjhagymái
"Sarjhagyma"-nak nevezzük még az egyes fajok levélhónaljaiban fejlődő szaporító képleteket is (c), illetve egyes pázsitfű-fajok virágzatában is találunk fejlődő új kis növénykéket (ezeket is nevezik sarjhagymáknak), ahol azok el is kezdenek kihajtani (d). Ezek a képeletek is, lehullva új növényegyedeket fejlesztenek:
Hagymás fogasír és gumós perje
[Megj.: A sarjhagymákat fejlesztő növényeknek ezt a vegetatív szaporodási módját nevezik elevenszülésnek is = "elevenszülő növények" fogalom - különösen, ha a sarjak már az anyanövényen elkezdenek kihajtani].
Spóratermő hajtásrész
Egyes harasztok módosult hajtásrészekben - fajtól függően - külön hajtások csúcsán lévő (a), vagy a szárleveles hajtás csúcsán lévő (b) spóratermő levél-füzérekben (sporofillumfüzér) termelik a spóráikat:
A fotókon: "a" és "b"/első kép: zsurlók, "b"/második kép: korpafű.
Ajánlott irodalom:
Király G. (szerk.) (2009): Új magyar füvészkönyv. Magyarország hajtásos növényei. Határozókulcsok. Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóság, Jósvafő.
Simon T: A magyarországi edényes flóra határozója - harasztok-virágos növények. Nemzeti
Tankönyvkiadó, Budapest, 2000.
Simon T - Seregélyes T: Növényismeret - a hazai növényvilág kis határozója. Nemzeti Tankönyvkiadó,
Budapest, 1998